- Ádám én, keresztellek téged az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében - mondta az idős református lelkész, és a négy hónapos sűrű fekete hajú kisfiú fejére öntött a kopottas ón keresztelő kupából néhány csepp langyos vizet.

Ilyen ősz táján kereszteléskor már langyos vizet használtak, az amúgy is mindig hűvös templomban. Bár a lelkész legnagyobb bánatára, épp keresztelésből volt a legkevesebb a kis faluban. Már szeptember van és ez a kisgyerek csupán a harmadik újszülött, amit a pap bele is font a prédikációjába, kiemelve a szülők és keresztszülők hatalmas felelősségét, hogyan neveljék a kis jövevényt hitben és a református Anyaszentegyház kötelékében. Kitért arra, hogy ez a kötelék nem ám valami erőltetett, nehézkes béklyó, hanem egy örömteljes beleszületése, és belenevelése a református egyházba.

Nem mondta ki ugyan az idős lelkész, de éreztette mennyi önfeláldozás kellett a kisgyerek apjától, hogy római katolikusként fiát az édesanyja vallására keresztelje. Bevett gyakorlat egyébként, hogy vegyes házasságok esetén a lány az anyja vallását, a fiú az apja vallását kapja.

Ez az északi kis falu inkább volt református, mint katolikus, talán ezért is tért el ez a család a gyakorlattól, hogy jobban beolvadjanak a közösségbe. Csak néhány éve költöztek ide, a kis Ádám az egyetlen gyerekük, de koruk tekintetében már nem is igen számíthattak többre. S hogy ez a csoda mennyire boldoggá tette őket ez látszott azon, ahogy áthatott tekintettel álltak a keresztszülők mögött az Úr asztala előtt. Szemükben könny csillogott. A maga hitében mindkét fél hitt Istenben, hitte, hogy fiúk küldetéssel jött a világra. Titokban minden szülő ezt érzi, mikor gyermekét először a karjába veszi.

Az apa Murányi Imre, magas, fekete hajú férfi, hajába már néhány ősz hajszálat vegyített az eltelt negyven esztendő. Fekete zakója enyhén feszült rajta, arcán meghatódottság és büszkeség keveréke ült. Barna szemével mindig nyíltan vette fel a kontaktust az emberekkel, úgy tartotta csak akkor tud embertársával beszélni, ha látja a szemét. Egyszerű asztalos emberként sok mindent kiolvasott onnan, azt is, amihez másnak több éves egyetemi diploma kell. Neki elég volt néhány szó.

Az anya Murányi Katalin, de mindenki csak Babika néninek, vagy Babikának hívta a faluban. Vékony, törékeny asszony, épp ellentéte férjének, talán épp ezért is alkottak egy különösen harmonikus párt. Az ellentétek meglepő módon tudnak bizonyos körülmények között harmonizálni. Sötét barna, természetesen omló hosszú haját meglepő szerénységgel fogta hátul össze, amolyan Mona Lisa képre hasonlított így. Áhítatosan lehajtotta fejét, miközben az idős lelkész a gyereknevelésről beszélt. Ez leginkább a keresztszülőknek szólt, de Babika minden szót a szívébe égetett.

Az őszbe hajló hűvös idő miatt, egy színben megfelelő pasztellszínű ruhát viselt. Mindig jó ízlése volt, s ezt hivalkodás nélkül tudta kihasználni. Persze ez néha maga után vont egy kis nem tetszést az idősebbek részéről, akik ezt „rongyrázásként” magyarázták. De Babika amilyen szerény volt nem sokat adott a rosszindulatú megjegyzésekre.

Ahogy besétált a templomba férje oldalán és a kis pólyással a karjában, a hátulsó sorokban ülő fekete szövet fejkendőbe burkolózó vénasszonyok rosszallóan néztek egymásra. Ezeknek a tekinteteknek minden gyilkos pillantását hátában érezte Babika, de most ebben a felemelő pillanatban nem foglalkozott az epés, ki nem mondott megjegyzésekkel. Áhítatosan hallgatta az ősz lelkész szavait, de bárhogy is próbálta hessegetni önmagától a gondolatot, még annak az éjszakának az emléke is felderengett most benne, mikor Ádám fogant.

Legalábbis ő annak az éjszakának tulajdonította, mikor legszenvedélyesebb szerelmüket élték át. S mikor férjhez ment, már akkor megfogatta, gyereke csakis szerelemből születhet. Ezért imádkozott olyan gyakran, mert a szerelem, a szenvedély mindhiába volt meg a házaspár életében, ha a gyerekáldás sokáig késlekedett. Mikor gondolataival ideért, reflexszerűen szorította meg férje kezét, aki, bár nem tudta miért van szüksége feleségének erre a megerősítésre, de gyengéden ő is megszorította a finom női kezet. Ettől Babika újra erős lett. S úgy érezte családjával együtt ezt az aprócska falut, ezt a kis közösséget szívből tudják erősíteni, amibe nemrég kerültek. A vegyes vallással a szívükben jól megfértek itt az emberek, a két domb között elterülő magányos kis falucskában. Csak a két templom tornya, mint két felmutatott ujj jelezte a kanyargó főúton közlekedőknek, itt bizony emberek is laknak.

Az idős lelkész prédikációja befejezéseképpen áldásra tárta szét karjait az imádság után: - Krisztus kegyelme, Isten szeretete és a Szentlélek megtartó ereje legyen és maradjon mindnyájatokkal! Az apa szemérmesen vetett keresztet, mintha úgy érezte volna, ez más felekezetű templomban nem szokás. Majd, míg a gyülekezet csendben kivonult a megkezdett, később csak a kántor által folytatott ének alatt, a lelkész odalépett a keresztszülőkhöz s néhány utolsó jó szóval útra bocsátotta őket és a szülőket.

- Fiam, add ide a kalapácsot! – mondta az apa a közel nyolc éves fiának. Ádám ügyesen kapta fel a nehéz szerszámot és szökdécselve szaladt oda apjához, majd odanyújtotta neki.

- Köszönöm szépen, megpróbálod te az első szöget a kutyaházba beütni? Ez lesz életed első szöge fiam, kinevezlek segédemnek! - mondta az apa és hangos nevetése közben magához ölelte, a derekáig alig felérő kisfiút. A kisfiú kezébe vette a kalapácsot és szeretett kiskutyája Bodri házának egyik oldalát a másikhoz szegelte.

- Látod Ádám, így kell építkezni, csakis lépésről, lépésre, a megfelelő elemet a megfelelő elemhez szegelve - az apa abban reménykedett, hogy fiából hasonló ügyes kezű asztalost farag, mint amilyen ő is. Falvak szerte neki volt a legügyesebb érzéke mindenhez, ami fa. Nábodon minden második embernek készült valami az udvarán, vagy a lakásában, ami Murányi Imre kezétől származik. A katolikus templomba is készített egy feszületet, amit, azóta is használnak minden vasárnap. Ilyenkor Murányi Imre lehajtott fejjel és őszinte áhítattal veti a keresztet. Tisztelettel és imádattal fordult Istenhez minden egyes vasárnapi misén. Mikor családjával megjelent, mindig különleges érzések vették birtokba, ahogy térdepelt a templomban, s felnézett a mellette ülő feleségére és kisfiára, úgy érezte talán a mennyezetre festett Betlehemi jászol fölött ragyogó csillagokat is le tudná hozni.

Ádámot már apró gyerekkora óta mindkét templomba magukkal vitték a szülők. Ahogy kezdett öntudatra ébredni, úgy fedezte fel önmagát, az iskolában tanult tágabb világot és azt a világot, amibe a szülők nevelték. A vallás világát. Egyszerre volt ő református és valahol katolikus egyaránt.

Mindig szájtátva nézte a katolikus templomot kívül és belül. A sok színes kép, a csillogó viselet, az oltár nagysága és fényessége, a színes ablakokon beeső fény is másképp világította meg ugyanazon tárgyakat a templomban, mint amiket kinti fényükben látna. A család minden héten szorgalmasan járt templomba, egyik héten reformátusba, másik héten a katolikusba. A szülők örömmel látták, hogy fiúknak teljesen mindegy melyik templomba járnak, mindkettőbe örömmel tart velük. Ez a vallási kettősség a nevelésben nagyon hasznos alapnak bizonyult.

Ádám a református templomot valahogy nem érezte lelki otthonának, bár az is igaz egy alig tizenéves gyereknek még nem teljesen kiforrott a lelki hovatartozása. Ez viszont a fiút nagyon zavarta. Nem tudta miért érzi a református templomot annyira hidegnek és unalmasnak, holott tudta az isteni szeretet mindegy melyik helyen fogan meg a szívében. Az idős református lelkész szavait mindig odaadással hallgatta. Nagy tudású férfi volt, változatosan, mégis egyszerűen tudta megmagyarázni a bibliai igazságokat, de talán ez volt az egyetlen, ami Ádámot lenyűgözte a református istentiszteletben, a református vallásban.

Ezzel szemben a katolikus misét sokkal jobban kedvelte, magával ragadta a ministráns szolgálat, a mozgalmas, színes világ. A katolikus mise alatt azt érezte sokkal közelebb tud kerülni az Istenhez. Néha olyan hatalmasnak érezte szívét, hogy kedvet kapott ahhoz, hogy térdre borulva imádja ő is a keresztények Istenét. Sokáig nem értette miért van benne ez az érzés, hisz ő egy protestáns valláshoz tartozik, ami pedig más tartást és más viselkedési normát igényel. Úgy élte végig kamaszkorát, hogy e két vallási norma között vívódott. Miért vonzza a katolikus egyház? Miért nem érzi sajátjának a reformátust? A kérdést nem merte feltenni a szüleinek, mert félt, hogy akár édesanyját vagy akár édesapját megbántja ezzel.

Így éveken át magában hordozta ezt a kétkedést. Gyakorlatilag ezzel a lelki vívódással nőtt fel. Tizennégy évesen konfirmálásra készülődve, tanulta a kátét, mikor legelőször megmerte önmagába is fogalmazni, hogy ő katolikus akar lenni. Kimondta ezt a mondatot hangosan is: - Katolikus akarok lenni! Egyszer, kétszer, háromszor. Ez viszont megnyugvás helyett még jobban felzaklatta, még jobban érezte semmi helye nincs a reformátusok között, bár szerette a gyülekezetet, az idős lelkész nagy rajongója volt, kiváló tanulóként, nagyszerű szavalóként a gyerekkorból átlépő fiatalság egyik központi alakja lett. Mégis. Mégis égett benne a vágy, hogy nyíltan kimondja; nem ide tartozik. Neki máshol van a helye, Istent csakis egy másik vallás rendje, szabálya és erkölcsi normái között tudja igazán magáénak tekinteni.

A mindig hűvös és rideg református templomban csak szenvedett. Nem érezte azt a lékkört, ami felszabadítja, amitől a szíve képes megnyílni és befogadni az isteni szikrákat. S ez nagyon fontos volt számára. Fontos volt neveltetése miatt is. A szülők soha nem hagytak volna ki egy estét sem közös imádság nélkül. Kicsi gyerekként, amire Ádám nem is emlékezhet, sírva imádkoztak a bölcsőnél, a kiságynál, majd az ágya mellett, ha kamaszként beteg volt.

S hogy bántsa ő most meg édesanyját azzal, ha bejelenti, ő át akar térni? Hogy tehet ő ilyet?

Neki, mint hű fiúnak az a dolga, hogy szülei megelégedésére, szeretetére cselekedjék. Úgy érezte lelkében legalább akkora a vívódás, mint amit Krisztus élt át a Gecsemáné kertben, mielőtt keresztre feszítették volna. Tudta, ha meggyőződése szerint cselekszik, akkor előbb-utóbb a szüleit is a tények elé kell állítania. Vajon hisznek-e benne, hogy tizennégy évesen el is tudja ezt dönteni? Hisznek-e benne, hogy a döntésnek a komolyságát ő tökéletesen érti és érzi?

E vívódások között élte mindennapjait. Csak a megfelelő pillanatra várt, hogy édesapját és édesanyját kézen fogja, majd leültesse a szoba közepén terpeszkedő pamlagra és előálljon tervével, meggyőződésével. Már nem is tudta, hogy fogalmazza meg.

Szívesen járt hittanórára, szívesen tanulta a Heidelbergi Káté kérdéseit, de belül a szíve a katolikus templom meghitt, színes melegségére vágyott. Tizennégy éves korára már tökéletesen tudta hol a helye. Azzal is számolt, nem konfirmálhat le, már nem ott a helye, s nem is sodródhat az idővel. Lépnie kell.

Egyik nap Ádám hazajött az iskolából, kiment a hátulsó udvarra, kicsit játszott Bodrival, segített a gazdaságban édesapjának, majd szobájában letérdelve imádkozott. Erőt gyűjtött. Otthoni imádkozásait mindig térdelve mondta csak ajkai mozogtak, de hang nem hallatszott.

Szürkés este volt, mikor erőt vett magán és kiment a szüleihez az udvarra. Megfogta mindkét szülő kezét és maga után húzta a házba őket. Mindketten nevettek, azt hitték Ádám valami jópofa csínyt eszelt ki, aminek a vége közös nevetés lesz. Csak Ádám arca volt a szokásosnál is komorabb. Minden úgy történt, ahogy eltervezte és imádságaiban kérte, csak a végeredményben nem volt biztos, azt úgy vélte majd az Isten dolga lesz eldönteni, hogyan reagálnak a szülei.

Leültek a hatalmas pamlagra és várták a vicces meglepetést.

De más következett. - Fontos ügyben kértem, hogy üljünk le és beszélgessünk. - Ádám mély lélegzetet vett. – szeretnék átkeresztelkedni katolikussá. Értsétek meg, abban a templomban úgy érzem, hogy szárnyalok, hogy könnyű vagyok, hogy mindenre képes vagyok! Ellenben a református nagyon lehúz, megköt, szenvedélytelen, komor és egyhangú. - karját leeresztette, fejét lehajtotta, mikor végére ért szenvedélyes mondandójának. Várta ugyan a következményeket, de nyugodt volt, mert kiállt egy olyan érzés mellett, ami meggyőződéséből fakadt.

Édesanyja hangos zokogásban tört ki és a mellkasához kapott. Édesapja meredten nézett önmaga elé, szóhoz sem jutott.

- De mégis szívecském, ez milyen hóbort? Hisz olyan mélységes szeretettel neveltünk, ezt kapjuk vissza? - anyja sírva suttogta a szavakat, miközben fiát magához ölelte. Apja könnyei is kicsordultak, hirtelen ő is két tűz közé keveredett, titokban örült fia döntésének, de feleségét, fia anyját sem akarta megbántani. Egyszerre öntötte el a szívét boldogság és a félelem is.

Ádám a vallomásra akkora megkönnyebbülést érzett, mintha lélekben újjá született volna.

- Édesanya kérlek, ne sírj! Tudom, hogy nem érted még, de jól érzem, nekem ott a helyem! - fogta Ádám könyörgőre anyja megnyugtatását.

- Ez a döntés, ez életre szólhat, ezt felfogtad? Hisz még gyerek vagy honnan tudhatnád mindezt? - kérlelte anyja.

Mindhiába. Ádám hajthatatlan volt. Döntött. Anyja fia arcát saját könnyes arcához húzta, belenézett nyílt barna szemébe, s egy vad csillogással találkozott. Ekkor értette meg Babika is, hogy fia mély meggyőződéssel beszélt. Itt már gyenge erő az anyai szeretet.

- Ugyanúgy szeretlek benneteket, sőt még jobban is, de kiskorom óta kétségek között vergődöm, és most értettem meg, hogy mi okozta bennem mindezt. - a fiú arcán is végigfolyt egy könnycsepp, majd folytatta. - Valahol egy kicsit édesapa révén katolikus is vagyok. S ebben a vallásban akarok felnőni.

- Fiam, úgy beszélsz, mint egy felnőtt, olyan mélyről jönnek a szavaid, s nem tudom, aggódjak, vagy büszke legyek. – sóhajtott fel apja.

Aznap estét és az éjszakát beszélgetéssel töltötték. Ádám elmondta kétségeit és vívódásait, a szülők belül szomorúak voltak, mert ebből semmit nem vettek észre. Talán tudtak volna akkor segíteni fiúknak. S most ebben a furcsa és képtelen helyzetben találták magukat.

Másnap elmentek a református lelkészhez, aki valahol sejtette, hogy a fiú apja vallását nagyon kedveli, gyerekkorában gyakran kérdezte a tiszteletes urat, miért nincsenek színek a református templomban? S itt miért nincsenek ministránsok?

Kezdetben ezt az idős lelkész csak egészséges érdeklődésnek tekintette. Most szembesült azzal, hogyan fejlődött tovább a fiúban a hite, a meggyőződése. Nem akarta lebeszélni a fiút, sem a szülőket a döntéséről, látta, hogy a páratlanul intelligens Ádám, fiatal kora ellenére őszintén beszél.

Még aznap elmentek a katolikus plébánoshoz is. Meglepődve fogadta a hírt. Ilyen az itt eltöltött évek alatt még soha nem volt, hogy valaki átkeresztelkedjen egyik vallásból a másikba.

Az első felkészítő idejét távozásig meg is beszélték. Ádám számára, mint egy álom, peregtek az események. Az átkeresztelkedés már a küszöbön volt. A fiúban pedig egyre jobban nőtt a feszültség, a várakozás kellemes feszültsége. Addig, amíg kimondottan is a Katolikus Anyaszentegyházhoz tartozik. Ez a vágy mindent felülírt lelkében és mindennél erősebb is volt.

Gyönyörű tavaszi napfény szőtte át a magasba nyújtózkodó fák rügyes koronáit. Május volt és nagyon kellemes meleg, a tavasz egy-egy hűvös fuvallata éreztette, bizony ma nagy feladatra készül. Ezt a nagy feladatot senki nem nézte jó szemmel Nábodon. Vagy egy gyerekes játéknak gondolták, rosszalló megjegyzéseket téve, hogy az egyke mi mindent megenged magának. Vagy ott volt a másik véglet, a fejkendő mögé rejtőző idős asszonyok súgása-búgása, valahányszor Ádám vagy a szülei kitették a lábukat az utcára.

Örömmel és őszintén vetette bele a katolikus hitbe magát a fiú, hitt és boldog volt. Vasárnap meghatódottságtól párás szemmel kisvőlegénynek öltözve lett elsőáldozó. A fények, a színek játéka, a plébános szolgálata mind azt hirdette neki: - hazaérkeztél. Hitte, hogy megtörténik, az oltáriszentséggel a valóságos Krisztus testét és vérét vette magához. Ennyi kellett és katolikussá lett. Édesapja mindezt az első padsorban ülve, sírva nézte végig, közben felesége kezét szorongatta.