Október közepe volt, a természet száz színben pompázott, a város főutcáján a barnássárgás falevelek vígan kergetőztek a földön egy-egy langyos fuvallatnak engedelmeskedve. Alig vártam, hogy elérjem a legelső telefonfülkét, hogy az imádott férfival tudassam, megérkeztem, mostantól csak az övé vagyok. Szememen a szerelem vakító fátyolával, szívemben a világ iránti szeretettel tárcsáztam a számot. Mivel a ’90-es évek végét írtuk, még a mobiltelefonok korszaka nem tört ránk, így csak utcai telefonról volt lehetőség a kapcsolatot tartani.

Amikor a vonal túlsó végén felvette a telefonkagylót a férfi édesanyja, mindenre számítottam, csak arra nem, hogy kurtán-furcsán azt közli velem, hogy a fia meghalt, sőt, tegnap el is temették, rám pedig senki nem kíváncsi. Visszagondolva és az ott villámként belém csapódott érzéseket analizálva, mai napig Áprily Lajos sorai jutnak eszembe: „Ősz nem sodort még annyi árva lombot,/annyi riadt szót: „minden összeomlott!”

Akkor abban a pillanatban megfordult velem a világ és egy csapásra minden összeomlott, megváltozott, valahol legbelül én is. Mai napig nem emlékszem arra a 20 percre, amíg kiértem az állomásra és felültem a vonatra, mellettem emberek siettek el, beszélgettek, nevettek, éltek, én pedig lélekben halott voltam, az együtt töltött fél év emléke is hirtelen olyan távolinak tűnt. Mintha csak álmodtam volna.

A tanárom volt, én 17 éves ő 40, én épp csak felnőttem, ő már egyszer elvált, nem csoda, ha az édesanyja nem támogatta maradéktalanul nem mindennapi kapcsolatunkat. Az enyém csak azért nem tiltakozott, mert nem tudott róla. A mindig elegáns, rendszerint öltönyt viselő, sportolóból lett tornatanár különcként tűnt fel a kisvárosi, már-már falusi környezetben. A szemében első perctől láttam valami megmagyarázhatatlan fényt, ami nem hagyott nyugodni, akkor is, ha jó kedve volt, akkor is, ha épp poénnal akarta elütni az izomláz miatt már a következő sorozatra nem igazán vevő tanulókat. Egy idő után saját magamon is feltűnt, hogy mennyire érdeklődöm a férfi után, valami belső hang szerette volna, ha megfejtem a titkát.

Talán a felnőttkorba lépő, még a romantikától csöpögő, a szokásosnál érzékenyebb női lélek, ami akkor még mit sem tudott a párkapcsolatok buktatóiról, csak a felhőtlen magasságokat látta, egy titkos levelet írt és tett le a tornatanár íróasztalára egy gondosan kitervelt, ám részéről óvatlan pillanatban. Választ reméltem, de átfutott az agyamon, mi lesz, ha a levelet legközelebb az igazgató kezében látom viszont.

A romantikus képzelgést az igazgató szúrós tekintete, majd a tanári kar felháborodásának árnyéka rontotta el, ami néhány álmatlan éjszakát és gyomorgörccsel kezdődő iskolai napot eredményezett, de megérte minden pillanata a „szenvedésnek”, mert válasz érkezett a levelemre. És itt kezdődött a csoda. A csoda, amiről csak én és ő tudtunk, és rajtunk kívül senki más, csak sejtések voltak.

Egy ritka érzékeny, intelligens férfi lelket ismertem meg, aki kismillió sebet hordozott a múltjából, és csak arra várt, hogy valakinek „gyónjon”, valaki meghallgassa. Megdöbbentett az az őszinteség és bizalom, amivel szinte egy csapásra megajándékozott, mintha csak erre várt volna. Alámerültünk a magyar és világirodalom költőinek szavaiban, Shakespeare, Dante, József Attila, Ady, vagy épp az ellentmondásos Villon, akiben saját életét látta, a bűnökkel terhelt vallásos embert, aki folyamatosan próbál a jóra törekedni, de sokszor elbukik.

Igazából, aki nem éli át, akiben nincs vágy és igény egy tisztán érzelmeken alapuló, kezdetben maximálisan plátói kapcsolatra, talán meg sem érti milyen élményt adott a hónapokon át tartó levelezés. Amikor úgy lehet beleszeretni a másik emberbe, hogy a testét nem ismered közelről, de a lelkét annál inkább. Ilyenkor lehet igazán értékelni egy-egy lopott érintést, egy pár másodpercig tartó szemkontaktust, egy titokban kapott rózsaszálat.

És amikor teljesen elmerültünk volna mindketten a megváltozott lehetőségekben, amikor a nyári szünetben egy másik szintre léphettünk volna, amikor a „világgal is szembe szállok, ha te mellettem vagy” érzéssel vállalhattuk volna nyíltan és őszintén egymást, akkor ő „úgy döntött” kilép. Megállította a Földet és leszállt róla. Nem, nem lett öngyilkos, egyszerűen meghalt. Csak a megemlékezés marad 15 éve.