Ez az operett betétdal jutott eszembe arról a sztoriról, ami már régóta kikívánkozik belőlem, a szeretők kapcsolatok és egyéb nyalánkságok témakörében. Úgy adódott néhány évvel ezelőtt, hogy egy három szobás lakásban éltem albérletben egy kedves fiatal párral. Aranyosak, értelmesek, kedvesek, segítőkészek voltak, a fiatalember fogtechnikus végzettségű, a leányzó utolsó évét taposta a fogorvosi egyetemen, közös jövő, házasság, gyerek a cél. Minden szép és ideális, sokat meséltek arról milyen szenvedélyes veszekedéseik vannak, hány telefon látta kárát, amit a srác a vita hevében a falhoz csapott, de megnyugtattak ez soha nem komoly, mert a végén sosem megy úgy le a nap, hogy ne kibékülés és összebújás legyen a vége. Akkor, abban a pillanatban nekem úgy tűnt, hogy van ebben valami romantikus esszencia, az ideális pár, akik látszólag játékosan marakodnak, de közben mindketten tudják ők a tökéletes szeretők.

Ez a tökéletesség az együttélés folyamán eléggé átlényegült, a veszekedések olyan szintűek lettek, hogy én szégyelltem kimenni a szobámból, amikor ordítoztak, mert nekem volt kellemetlen. Aztán történt egy szép őszi reggel, amikor megérkeztem az albérletbe nagy csönd fogadott, hallottam, hogy a lány bent van a szobában és panaszos hangon, lélegzetvétel nélkül beszél valakihez. Majd amikor kijött ő is a konyhába döbbenten láttam, hogy egy hatalmas monokli éktelenkedik körbe a jobb szemén. Szabályos ököl forma. Nehéz volt úgy tenni, hogy nem látom, és mindenről beszélgetni, csak arról nem, hogy mi a jó büdös franc történt? Mivel nem hagyott nyugodni rákérdeztem, a válasz zsigerből jött: „nekimentem hétvégén az ajtónak”. Na, persze!

Nem hagyhattam annyiban a dolgot, régóta sejtettem, hogy a heti többszöri heves veszekedések szinte törvényszerűen ide vezettek, hogy előbb-utóbb fizikai bántalmazássá fajul a dolog.

Többszöri kérdezősködésre végül azt a választ kaptam, hogy ő volt a hibás, mert akaratlanul provokálta a srácot, és tulajdonképpen nála szakadt el hamarabb a cérna, de szeretik egymást, és ez a szerető viszony nem múlhat el, mert hat éve már együtt vannak, túl sok minden köti őket össze, túl sok energiát fektettek a kapcsolatukba.

A történet már több éves, de a kérdések folyamatosan bennem motoszkálnak, és nyugodtan ki lehet vetíteni az egész társadalmunkra: meg lehet bocsátani egy öklöst? A szeretet, szerelem, a kötelék, a pár –vagy társkapcsolat – nevezzük akárhogy – nevében üthető a nő, és mindezek nevében a nő meddig tűrheti? Hogy „védi” meg az a férfi a nőt, és hogy bízhat az a nő a férfiban, akitől már kapott egyet a szeme alá?

A bónusz kérdés pedig, ha egyszer véletlenül eljár a keze a férfinak, mi a garancia arra, hogy a legközelebbi alkalomkor is nem így fog a vitának véget vetni?

Elsősorban a férfiak véleményére vagyok kíváncsi, mennyire kell dühös lenned ahhoz, hogy behúzz otthon az asszonynak/barátnőnek/élettársnak? Egyáltalán előfordulhat-e ez az élethelyzet?

Lakótársaim azóta már összeházasodtak, egy kisvárosban élnek…ki tudja, talán boldogan!