Az első megcsalásnál általában mindenkinek bűntudata van. Ha ez többször megismétlődik, vagy egy hosszútávú viszony alakul ki, akkor egy ideig még kínzó a lelkifurdalás, de ez lassan átcsap a "jaj nem kellene lebukni" érzésbe.

Legyen szó egy  kalandról, vagy hosszú szeretői viszonyról mindig mérlegelnünk kell, hogy megér-e nekünk annyit, hogy ezért a saját lelkiismeretünk kínozzon bennünket.

Mi van akkor, amikor kialakul egy szeretői viszony és csak úgy sodródunk az árral, de nem akarjuk feladni a kapcsolatunkat, vagy házasságunkat? Lehet bűntudat nélkül élni? Vagy megéri hűségesnek maradni?

Számtalan kapcsolat és házasság ment már tönkre, a váláskor a felek úgy gondoltak vissza az egészre, hogy kár volt ennyi időt elpazarolni... biztos, hogy pazarolni kell az időnket, vagy amiért kapcsolatban élünk, élvezhetjük az életünket?

Akadnak néha kihagyhatatlan helyzetek, egyesek életében több, másokéban kevesebb. A kérdés csak az, hogy megéri kihagyni a viszonyokat, a szeretőket, vagy érdemes sodródni az árral és élvezni az életet? Minden kapcsolat úgy indul, hogy boldogan élünk amíg... de ez sajnos nem mindig így van. Nem jobb ha élvezzük az életünket és nem egy esetleges válás után kesergünk azon, hogy mennyi időt pazaroltunk el és hány kihagyhatatlannak tűnő lehetőség mellett mentünk el?

Az biztos, hogy mindenkinek meg kell küzdenie a saját lelkiismeretével és el kell döntenie, hogy belefér-e a kapcsolatába a hűtlenség. Na de ugye általában mindenki úgy próbál hűtlenkedni, hogy ha egy mód van rá, akkor ne derüljön ki a félrelépés. A nyitott kapcsolatok esetében könnyebb az ilyesmi, de a lelki problémákat nem lehet kizárni. Legfeljebb a felek könnyebben túlteszik magukat az egészen.

Ha sikerül legyőzni a bűntudatot akkor fenntartható egy boldog kapcsolat/házasság és egy szeretői viszony? Mosolyogva szembe tudunk nézni a párunkkal, miután a szeretőnkkel hancúroztunk? Szerintem igen. Most lehet, hogy sokan megbotránkoznak, de valljuk be őszintén, ha biztosak lehetnénk abban, hogy soha nem derül ki a félrelépés és nem tesszük kockára a házasságunkat, akkor sokkal többen vágnának bele az ilyen kapcsolatokba. Ez elvi kérdés is, de az új dolgokra mindenki kíváncsi, így a csábításnak is sokan engednek.

Az emberek kíváncsiak, a hormonok is hajtanak bennünket és nem könnyű mindig ellenállni. Ugye mindenkinek ismerős a tipikus eset, amikor " most találkozom vele utoljára és befejezem ezt a viszonyt" ? Aztán az idő telik és a viszony folytatódik... Ha a hűtlen félnek nem lenne bűntudata beakarná fejezni a viszonyt? Nem hinném, sőt örömmel sodródna tovább és élvezné a pillanatot. De kínozza a bűntudat és félti a párját is, vagyis a kapcsolatát, amit nem akar feladni a szerető miatt. A múltkor már vitattuk, hogy szülés után sok nő elutasítja a párját, ha ebben az esetben lép félre a férj, akkor talán még meg is lehet érteni. Nem mondom, hogy a megcsalást el kell fogadni, vagy tudomást sem kell róla venni, ezt mindenki saját maga dönti el, de legyünk őszinték vannak olyan helyzetek amikor oka van rá a nőnek/férfinak, hogy félrelépjen.

Ha már belemegyünk egy kalandba, vagy viszonyba élvezzük a perceket és hagyjuk a bűntudatot. Szerintem amíg otthon nincs probléma a kapcsolatunkkal és a mindennapokkal nem biztos, hogy érdemes tépelődni. Ha pedig nem bírja a lelkünk a kettős életet, akkor semmi értelme a viszonynak, hiszen a néhány boldog óra nem éri meg a szorongást és a lelki nehézségeket. A viszony akkor jó, ha az boldoggá tesz bennünket és örömöt jelent a számunkra, ha ez nincs meg, akkor nem sok értelme van. A lényeg, hogy ismerjük fel, mi a jó nekünk, a szenvedélyes viszonyok, vagy a monogám párkapcsolat az amire szükségünk van.

Ti mit gondoltok a megcsalásról? Lehet élvezni a viszonyt bűntudat nélkül? Vagy a félrelépés kínzó bűntudattal jár? Ha szeretői viszonyba keveredtetek élveztétek, vagy gyötrődtetek?